A thriller, avagy a lélektani krimi – ahogy anyám szokta volt emlegetni – szívemnek egyik igen erős kategóriája. Van nekem ez az idegbajom, hogy mindenre logikus és lekövethető magyarázatokat keresek, még az olyan dolgokra is, amikre nincsenek is ilyen magyarázatok, így számomra egy jól felépített thriller igazi agyi csemegét jelent. A thriller könyvek/filmek egyik alapja, hogy az elkövető motivációját boncolgatja, személyiségének defektjeit tárja fel, és próbálja azokat az indoklásain keresztül érthetővé tenni. Itt két eset szokott nagy átlagban megesni:
1, az elkövetőnek olyan súlyos traumája van a múltban, amit nem képes feldolgozni, és így kisiklik, belső feszültségét kényszeresen gyilkosságokban kezdi levezetni;
2, az elkövető nem rendelkezik a múltjában semmi rendkívülivel, egyszerűen csak olyannak született, aki képtelen az együttérzésre, és a normális emberi érzelmekre, szociopata, esetleg pszichopata (vagy más mentálhigiénés betegségben szenved), és ez szadista jelleggel párosul – itt jegyezném meg, hogy nem minden emberből lesz sorozatgyilkos, akinek mentális rendellenessége van, érdekesség például, hogy egyes kutatások szerint nem ritka hogy a legjobb orvosok szociopata személyiségjegyekkel rendelkeznek, ezzel cáfolandó azt, hogy a jó orvos egyik feltétele az együttérzés képessége. Persze ezzel megint nem azt állítom, hogy a jó orvos akkor jó orvos, ha nem érez együtt a páciensével, szimplán csak arra kívánok utalni, hogy azon orvosok akik első ránézésre ridegebbnek hatnak, még lehetnek nagyon jó szakemberek, mert esetükben pont az lesz a profizmusunk alapja, hogy minden érzelmi dilemma nélkül képesek a problémamegoldásra fókuszálni. Szerény szubjektív véleményem pedig csak annyi, hogy én nem várom el az orvosomtól a babusgatást, nálam lehet nyugodtan nyersnek lenni, mert majd a családom babusgat, Ő pedig a legjobb tudását hozva inkább csak gyógyítson meg.
Én a thriller könyvek/filmek közül – a fentiek fényében szerintem most már egyértelmű – azokat preferálom jobban, amikben sorozatgyilkosok, vagy többszörös emberölések szerepelnek. Ezen a kategórián belül, annak fényében hogy most mennyire a karakterábrázoláson van a hangsúly, megint csak két kategóriát tartok nyilván:
1, a könyv alapja az elkövető személyiségének részletes boncolgatása, tetteinek miértjeire próbál válaszokat kreálni (értelemszerűen ez akkor kivitelezhető, ha az elkövetőnek van múltja, amire a motivációit építeni lehet);
2, a könyv alapja a bűncselekmény brutalitása, rendkívülisége, ami már eleve felkelti a figyelmet, és eleve megtermeti a hangulatot is – itt nem feltétlenül szükséges hogy az elkövető motivációi agyon legyenek indokolva, itt minden probléma nélkül belefér, hogy a gyilkosunk azért öl így, mert:
a, szexuálisan aberrált, és ebben a gyilkolási formában éli ki a perverzióját;
b, pszichopata-szadista, akinek mondjuk a hatalom érzete jelent kielégülést;
c, valamilyen egyéb mentális problémával küzd, ami számára jól megindokolható módon vezet az általa elkövetett gyilkosságokhoz – mivel az emberi elme rendkívüli, így annak a működési rendellenességei is rendkívüliek lehetnek, lehet például valaki sorozatgyilkos paranoia miatt is, vagy ott van a pszichológiai körökben még mindig vitát képező disszociatív személyiségzavar is.
Ezek a kategóriák szubjektív rendezési elven alapulnak, nem ritka, hogy egy film vagy könyv ötvözi ezeket, csak vagy az egyik, vagy a másik rész egy kicsit hangsúlyosabb a történetben. Én személy szerint azokat a sztorikat kedvelem jobban, ahol nem feltétlenül kapok mindenre magyarázatot, ahol elgondolkozhatom a miérteken, és/vagy morális krízisbe hajszolhatom magam, amit amúgy szeretek a kínlódásig duzzasztani. Akinek volt már mentálhigiénés problémákkal küzdő ismerőse, vagy rokona, az kicsit talán jobban át tudja érezni, mennyire nagyon bonyolultak lehetnek ezek a kórképek, és bár eszemben sincs amellett érvelni, hogy egyes valós sorozatgyilkosok tettei miért elfogadhatóak (mert nem elfogadhatóak), a tudományokba vetett hitem, és szeretetem mégis azt az álláspontot képviseli, hogy a beteg embereknek gyógymódra lenne szükségük – persze az volna a legoptimálisabb ha a gyógymód még azelőtt alkalmazható lenne, mielőtt az instabil elkövető életében katalizátorként megjelenik valami, ami miatt mészárlásba kezd. Ezzel persze egy nagyon komoly probléma van: bár a tudomány ma már sokkal többet tud az elme működéséről, mint pár évtizeddel korábban tudott, mégsem találhatunk a legtöbb agyat érintő betegségre végleges gyógymódot, ennek oka pedig az, hogy az agy a legkomplexebb, legösszetettebb, legbonyolultabb szervünk, így annak orvoslása is a legnehezebb kihívások egyike. A legtöbb mentálhigiénés problémát tünetileg tudjuk kezelni gyógyszerekkel – ami már eleve hatalmas segítség azoknak akik ilyen betegségekben szenvednek -, ritkább esetben műtétekkel javíthatók az életkörülmények, de sajnos az orvostudomány jelenlegi fejlettsége mellett, a legtöbb elmebetegség véglegesen nem kezelhető, nem olyanok mint a nátha, amire ha bekapunk néhány szem antibiotikumot, akkor már rendben is vagyunk. Megint csak személyes megjegyzésem: bízom abban, hogy az orvostudomány fejlődésével itt is születni fognak majd jobb és hatékonyabb megoldások, mert nem minden elmebetegség jár együtt gyilkos hajlammal (sőt!), vagy akár értelmi fogyatékossággal, és nagyon sokan nagyon örülnének annak (nem csak a betegek, hanem azok rokonai, szerettei is), ha olyan kezelésben részesülnének, ami az életkörülményeiket normalizálhatja – utalok itt például arra, hogy a skizofréniára alkalmazott gyógyszerek egy része elég erős tompító hatással bír, így bár a betegséget kezeli, sajnos kemény mellékhatásai is vannak.
És igen… így szokott nálam elindulni a végtelenített morális vita magammal, hogy vajon mennyire az egyén felelőssége saját tette, ha az agyi működésében ez a tette, amúgy jól megindokolható, és ráadásul zavar van az illető fejében a jó, és rossz értelmezését illetően. Ebbe a kis végtelenített örvénybe most nem kívánok elmélyedni, mert se vége se hossza nincs a témának, elég annyi, hogy ezzel a kérdéssel hosszú évek óta foglalkoznak pszichológusok is, illetve a bíróságok is, és jelenleg sincs (és szerintem ebben a kérdésben nem is lesz, és nem is lehet) olyan célirány meghatározva, ami egyértelműen megadná, hogyan is kell kezelni az ilyen eseteket – a vallási kérdéseket (amik szintén felszínre szoktak ilyenkor kerülni) pedig még csak meg sem említeném.
A lényeg, hogy vagy azért, mert mániám megérteni a dolgokat, illetve önmagamat, vagy azért mert van közvetlen tapasztalatom az elmebetegséget illetően (nem, nem én vagyok elmebeteg a szó orvosi értelmezését illetően), már tinikorom óta lelkesen boncolgatom a mentálhigiénés bajokat, elolvasok velük kapcsolatban bármit ami a kezeim közé kerül, és igen, most vagy sajnos vagy nem, de a rendkívül szélsőséges esetek, legyenek azok bármilyen bizarrok, kiemelten vonzzák az érdeklődésemet. Így én nem egy életrajzi könyvet olvastam el sorozatgyilkosokról – Dahmer, Ted Bundy, Gacy, Ridgway -, és nem egy dokumentumfilmet néztem meg a témával kapcsolatban. És valószínűleg ezért szeretem a thrillert is, mint műfajt – itt megjegyezném, hogy eme kategóriában is vannak ám elvárásaim, így ritkán tudnak lenyűgözni (már ha ebben a kontextusban ez a megfelelő jelző). Mivel a thriller egyik feladata a lélektan boncolgatása, így egy jól megírt, vagy vászonra vitt történet nálam csak újabb lehetőség a gondolkodásra, ami mint tudjuk nekem az első számú hobbim.
Alice: Gyönyörű, kedves, manipulativ, hazug.
Clare: Intelligens, lojális, paranoiás, féltékeny
Clare úgy gondolja, Alice egy manipulatív hazudozó, aki el akarja rabolni tőle az életét.
Alice úgy gondolja, Claire féltékeny, amiért hosszú idő után újra felbukkant, és a családjukban elfoglalt helye miatt.
Egyikük igazat mond. Másikuk egy megszállott őrült. Két testvér. Egy igazság
Sue Fortin páratlanul izgalmas a pszichológiai thrillereiben soha nem tudhatod mi lesz a következő lépés.
Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2017
Oldalak száma: 398
Ára: 3499 Ft
Kicsit furcsa, de ha kedvenc történeteket kellene megjelölnöm, akkor nem rögtön könyvek jutnak az eszembe thriller tekintetében, hanem inkább filmek. Ezt is meg tudom indokolni miért… Vegyük azt az esetet amikor a sztori alapja a gyilkosságok brutalitásában rejlik. Bár nem kicsi a fantáziám, esetemben ha olvasom azokat a gyilkosságokat, akkor kevésbé kavarnak fel, mint mondjuk ha látom őket. Példának okáért ott van rögtön a Hetedik c. film (rögtön ennek a kategóriának az egyik csúcsa). Annak a filmnek a rendezése, a képi világa, a hangulata, és még a szereplők is, annyira remekbe lettek szabva, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy olvasva jobban tudna hatni a közönségre. Vagy ott van példának okáért a Harcosok klubja (ha már disszociatív személyiségzavar). De meg lehetne említeni a Legbelső félelem című filmet is, vagy az örök klasszikust, A bárányok hallgatnak-ot. Ezen filmek mindegyike a kategória magas csúcsa – ha esetleg valaki nem látta volna valamelyiket, akkor az gyorsan pótolja.
Könyvek tekintetében, nem hiszem hogy nagyon nagy titkot árulok el, ha azt mondom hogy Karen Rose könyvei nálam ott vannak az élmezőnyben, illetve van egy olyan könyv ami nagyon nagy kedvencem, ez pedig Martina Cole Szatírja. És itt említeném meg Gillian Flynn Holtodiglanját is, amivel rögtön át is lépünk a thriller kategória egy másik alfajába, azon könyvek, vagy filmek csoportjába, ahol vagy nincs egyáltalán gyilkosság, vagy jó ha egy gyilkosság található bennük, és a sztori alapja az az adott körülmény lélektani és/vagy pszichológiai vonzataiban, annak részletes leírásában rejlik. Itt rögtön tudok még két másik példát is hozni könyvben, és filmben is, az egyik az S. J. Watson: Mielőtt elalszom c. könyve – aminek a filmes megfelelője kis hazánkban a nagyon fantáziadús Amnézia címet kapta (angolul a film címe megegyezik a könyv címével) -, a másik pedig a Paula Hawkins: A lány a vonaton c. műve, aminek véletlenül filmes formában is ugyanez lett a címe. A Holtodiglan mind könyvben, mint filmben fantasztikus volt – szerény megítélésem szerint a film még kicsit jobb is lett, mint a könyv (ha valaki eddig még nem látta, akkor az pótolja), a másik kettő a maga kategóriájában mind könyvben, mind filmben élvezhető volt, és szórakoztató, de egyik sem társult nálam hűha élménnyel – A lány a vonaton esetében a könyv jobb volt, mint a film.
És hogy most miért is emlegettem fel ezeket a sztorikat? Hát azért mert jelen könyvünk, nem a sorozatgyilkosos thrillerek kategóriáját erősíti, hanem ez utóbbi típus tartományát, tehát itt a könyv egyedisége nem abban rejlik, hogy véres gyilkosságok özönét zúdítja az olvasóra, hanem abban, hogy az adott áldozat szemén keresztül a lélektani nyomást részletezi, amit az adott szituáció eredményez.
Mit kell tudni az ilyen jellegű könyvekről nagy általánosságban? Az első, és legfontosabb jellemzője az ilyen típusú, jól megírt könyveknek, hogy lassúak, mondhatni, helyenként vontatottnak hatnak. Mivel a cselekmény nem a legpörgőbb, a hangsúly inkább az érzelmi, pszichológiai állapotokra tevődik, így azon olvasók számára akik inkább alciófixáltak, ezen könyvek akár lehetnek unalmasak is.
És ha már jó könyv… Az ilyen thrillerek esetében nem árt az eredeti(bbnek ható) ötlet. A Mielőtt elalszom c. könyvben a hősnőnek sérült a rövid és hosszú távú memóriája is, így minden nap úgy kel föl, hogy nem tudja hol van, és mindenki idegen számára – elég hátrányos szituáció. A lány a vonaton esetében az alapgondolat az – minden reggel a vonatról nézem azt a nőt, magam sem tudom megindokolni normálisan hogy miért – ami izgalmas. A Holtodiglan egy ízig, vérig thriller, ahol semmi nem az aminek látszik, és a szépsége abban rejlik, hogy az olvasó most már aztán ha beledöglik is, de tudni akarja, hogy mi a fene történik itt, és hogy vajon ki is az igazi rosszfiú…
Jelen esetünkben a történet alapja egy évtízedek óta nem látott nővér hirtelen felbukkanása, ami amúgy nem rossz gondolat, csak volt már rá precedens más köntösben (örökbefogadott lány esete, akinek a megjelenése kenterbe vágja a családi békét – itt jut eszembe az a film aminek az a címe hogy Az árva (2009), ezt is tudom ajánlani megnézésre -, vagy egy idegen befurakodása a csendes hétköznapokba – Egyedülálló nő megosztaná (könyv és film) -, vagy amikor a gyermekkel vannak komoly bajok – A jófiú film (1993) -, és lehetne még sorolni…). Persze korábban is mondtam már, és ez azóta sem változott, hogy az eredeti ötlet ugyan jó ha van, de nem feltétel, ha a kivitelezés, amúgy remek.
És itt jön a harmadik sarkalatos pont: a thriller akkor profi, ha jól van felépítve. Itt sok esetben nagyon kell ügyelni arra, hogy mikor milyen információt ad át az író az olvasónak, és nagyon oda kell figyelni a karakterábrázolásra is. Ha ebből a kettőből valamelyik, vagy mindkettő bukik, akkor a sztori slampos lesz, könnyen kikövetkeztethetővé válik, és/vagy nem lesz szinkronban a történet a jellemmel aki köré épül. Mondanom sem kell, hogy ha idáig eljutunk, akkor az a könyv nem lesz élvezhető.
Bevallom férfiasan, eleinte tartottam ettől a könyvtől. Elég vegyes visszajelzéseket kapott, és mint fentebb is említettem, nekem itt is vannak elvárásaim, azt meg szerintem említenem sem szükséges, hogy a kritikus fajtám eleve rendkívül könnyen kiakad, ha valami nem klappol az elképzeléseimnek megfelelően. Szóval, annak ellenére, hogy nem szeretek előre ítélkezni, volt bennem egy erős tartás. Mondjuk ez lehet hogy annak is betudható, hogy nincs már sok új a nap alatt, így bármennyire is vágyik a lelkem a klisék mellőzésére, lassan kijelenthető, hogy olyan nincs, hogy egy könyvben ne legyen klisé (igyekszem megszokni ezt a gondolatot).
Ha nagyon gyorsan összegeznem kellene akkor azt kellene mondanom, hogy a félelmem kissé túlzó volt, mert amúgy a könyv – és ezzel engem is meglepett – kifejezetten szórakoztatóra sikeredett.
És ami furcsa…
Thrillerhez képes a Sister, Sister egy meglehetősen lineáris mű. Sőt, olyannyira lineáris, hogy én már egy kicsit át is toltam magamban az egyszerűbb krimi kategóriába, merthogy amúgy ha a történéseket vesszük, akkor inkább minősül annak, mint thrillernek. Thrillerré azért válik, mert E/1-ben íródott, és így egy személy érzelmi kavalkádját követhetjük nyomon, aki nem más, mint az a hölgyemény, aki sok évnyi nélkülözés után visszakapja a testvérét. Akinek évek teltek el úgy az életéből, hogy azon tanakodott hová tűnhetett szeretett húga, és aki már kis milliószor elképzelte, milyen lesz ha újra találkozni fognak, és aki aztán azzal kényszerül szembesülni, hogy az elképzelés és a valóság nincsenek szinkronban, sőt, ettől jobban el sem térhetnek, és aki nem kicsi érzelmi krízisbe kerül azért, mert nem úgy reagál a testvére jelenlétére, ahogyan szerinte kellene neki. Majd ahogy egyre inkább eldurvul a helyzet, egyre jobban meghasad, és feldarálódik saját érzelmei közt, mivel nem tudja, hogy most tényleg baj van a húgával, vagy csak a féltékenység, és helyzetük szokatlansága az, ami a kellemetlen érzéseit szüli? Aztán eljön a fordulópont, ahol már nem az a kérdés, hogy a húga bajt okoz-e, hanem az hogy hogyan fog hősnőnk kilábalni ebből az egészből, mivel addigra a családja is ellene fordul, viselkedését irracionálisnak, és túlzónak tartják.
És hogy mi is a furcsa…
Pont emiatt a lineárissága miatt tetszett meg a könyv, és pont emiatt a lineárissága miatt vesztett is nálam nem egy pontot. Az, hogy ennyire egyszerű a cselekmény, sajnos determinálja azt is, hogy könnyen kikövetkeztethetővé válik a vége. Ami nem lenne nagy baj, ha a pszichológiai része kellően ki lenne domborítva. Viszont itt a pszichológiai, érzelmi rész hullámzóan jelenik meg, van amikor nagyon jól eltalálja az írónő a dolgokat, van amikor disszonánsnak hat a hősnő érzelmi parádéja. Így tulajdonképpen kicsit olyan érzés a könyvet olvasni, mint két szék közül a földre ülni. Ha a végén nagyobb csavart rakott volna bele, valamit amire nem lehet számítani, akkor ez a probléma meg lett volna oldva, vagy ha az érzelmi, pszichológiai ábrázolás rétegesebb lett volna, akkor szintén meg lett volna oldva a helyzet, de így az a pohár egy kicsit szerintem inkább félig üres, mint félig teli.
Aztán… a mellékszereplők reakciói is esetenként kicsit hiteltelenek. Van egy rész, ahol a férj által festett portré szétszabdalásra kerül, és férjuram rögtön a feleségét gyanúsítja meg a tettel – aki egyébként a hősnőnk. Bárhogyan is nézzük, a nagy hirtelen hazatelepült hugica, ha vérrokon, ha nem, jelen körülmények közt egy idegen. Bármennyire is aranyos, meg cukimuki, akkor is egy idegen. A feleséged azonban a feleséged, hosszú évek óta. Amit én elvártam volna: némi fenntartás azzal kapcsolatban hogy ki tette tönkre a festményemet, még akkor is, ha az asszonnyal az előző este összebalhéztunk. Illetve ezt a fenntartást elvártam volna minden egyéb esetben, amikor felvetem, hogy a húgommal nincs minden teljesen rendben. És azért vártam volna el, mert még nem kaptam elég mély kidolgozást arra, hogy miért is hisz a családom jobban egy idegennek, mint nekem. Érintőlegesen kapunk némi információt arra vonatkozóan, hogy hősnőnk néha nem volt a legstabilabb érzelmileg, de könyörgöm kinek nincsenek olykor nehéz szakaszai? Ez még nem jelenti egyenes ágon azt, hogy biztosan Ő túlozza el a dolgokat, mert nem képes megbirkózni a testvére hirtelen megjelenésévél. Illetve, igen, még ha be is hülyülök, akkor is van nekem egy olyan teljesen naiv ideám, hogy a férjem inkább az én szavaimnak adjon hitelt, ne egy vadidegen szavának. Ezt az írónő megkísérli megindokolni azzal, hogy pasasunknak hízeleg a fiatalabb lány vonzalma, de mivel ezzel párhuzamosan beidealizálja hősnőnk és hősünk házasságát, így rögtön le is lövi az ebben rejlő potenciákat, mivel ha olyannyira ideális az a házasság, akkor apjok nem fog félrelépni, és így még ha valahol vonzódik is a tesóhoz, azt egy laza csuklómozdulattal le is fogja zárni, és ha ide eljutunk, márpedig eljutunk, akkor a féltékenységi szál megtorpedózásra kerül. Az édesanya reakciói sincsenek helyenként szinkronban azzal, amivel korábban megismertet minket az írónő, de itt legalább ezt el lehet fogadni, hisz a szülői szeretet elfogult, és ha belegondolunk egy olyan anya érzelmi állapotába aki sok év nélkülözés után visszakapja a másik lányát, a részrehajlás már nem is tűnik annyira hihetetlennek, vagy szokatlannak.
Szóval tetszett az alapelgondolás egyszerűsége, mert a kevesebb néha több, de hiányzott nekem e mellé a részletesebb karakterábrázolás.
És nagyjából ez a legnagyobb hibája a történetnek. A feszültséget jól építi fel az írónő, a történet maga következetes, szépen lépésről, lépésre halad, nem csapong. Fogalmazásában egyszerű, párbeszédes, nagyjából kijelenthető, hogy olvasatja magát.
Tetszett azért is, mert képes játszani az érzelmekkel, gond nélkül feléleszti a dühöt is, és az unszimpátiát is – ez utóbbit nálam sikerült hősnőnk vonatkozásában is felkelteni, és az azért volt jó, mert szerintem a könyv egyik tudatos célja ez volt. Illetve ami miatt még megfogott, hogy sikerült belehajszolnia egy kisebb morális válságba is, aminek az alapja a családon belüli titkok voltak, illetve az a komoly kérdéskör, melynek címe: miért is nem szerencsés egy házasságon belül hazudozni? (Ez utóbbi kérdés egy szép kis tovább gondolást is eredményezett esetemben, a könyv lezárását követően, kiegészítve azzal a bölcs megállapítással, hogy a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát, illetve azzal, hogy a hazugságokra előbb-utóbb úgyis fény derül…)
Persze, van jobb könyv is ebben a kategóriában, de olvastam ettől már sokkal rosszabbat is. Ezt a könyvet olyanoknak tudom ajánlani, akik szeretnének megismerkedni közelebbről ezzel a kategóriával – felvezetésnek tökéletes. A keményvonalas thriller kedvelőknek, kikapcsolódás gyanánt tudom javasolni, amikor vágynak valamire ami kicsit krimi, kicsit thriller, de nem akarnak eljutni a totális elborzadás szintjéig, ilyen alkalomra szintén azt tudom mondani, hogy nagyszerű választás lehet.
És akkor még egy kis off így a végére, csak azért mert ez most a könyvtől függetlenül eszembe jutott a filmek kapcsán. Az elmúlt pár év egyik legjobb thriller élménye nekem a vásznon a Hush című 2016-os film volt. Alapja egy süket írónő, aki az erdő közepén éldegél, és éppen legújabb könyvét írogatja, amikor arra vetődik egy sorozatgyilkos, aki meg akarja ölni. Az egész sztori egy este alatt játszódik, és azért keltette fel az érdeklődésemet, mert mivel főhősnőnk süket, így nem hall… Ez elég nagy hátrány, ha éppen vadásznak rád.
Trailer:
Értékelés: 6 pont
