Rohadt rántotta… Mikor kezdett el vajon a tojás ennyire tapadni a teflonhoz? Tanner lágyan szerette a rántottát. A jó rántotta mindig híg egy kicsit, és nem olyan mint a gabonapehely. A szalonnát pedig hirtelen lesütve, kicsit puhán kedvelte, és nem pedig olyannak, mint a vakaró. Úgy látszik, hogy megbolondult a villanytűzhelye. Vagy a serpenyői… Vagy esetleg az egész világnak elment az esze, és Ő az utolsó, aki még nincs teljesen megzavarodva. Vagy pont fordítva van. Ki tudja?
Nem is figyelve arra hogy mit csinál, kinyitotta a hűtőajtót, és a legelső dolgot, ami a kezébe akadt kikapta. Bármi is az, megsütve minden bizonnyal részét képezheti egy késői reggelinek. Virsli… Még jó hogy nem kolbász… Ezen a ponton veszítette el a maradék hidegvérét. Fogta a légmentes csomagolásba zárt, húst valószínűsíthetően sohasem látott szójakészítményt, és egy erőteljes dobással bevágta a csapba. A jó rohadt életbe! Tenyereivel a munkapultra támaszkodott, és vett néhány korty mély levegőt. Megcsókoltad. Voltál olyan idióta, hogy megcsókoltad… Pont azt tetted, amit soha nem akartál megtenni, és ahelyett hogy most falba vernéd a fejed, közel vagy ahhoz, hogy úgy vigyorogj, mint egy fakutya. Gratulálok öregem, minden elismerésem, fingod sincs arról, hogy mit is jelent a következetesség!
Jobb kifejezés híján, elvontatta magát a csapig, és újra a kezébe ragadta a zacskót. Csak úgy ősemberesen a fogával felbontotta a csomagolást, majd egyesével elkezdte a rudakat belehelyezni a forró serpenyőbe. Mégis mi a jó francot gondolt, amikor másodszor is elkapta Addisont? És mi a jó francot gondol most is? Addison-nak virslit adni? Díjnyertes ötlet haver… Főleg ha félbevágott kiflivel, és majonézzel tálalod. Köszönjük Fraud! Morogva kapta le az egész serpenyőt a tűzhelyről, majd a tartalmát a szemetesvödörbe ürítette. Amúgy meg kit érdekel, hogy mit gondol Addison? Hisz nem más a nő, csak egy ismeretlen, akit a véletlen pont a kocsmájába kalauzolt. Előfordult az ilyen már máskor is… Akkor meg nem fordult a fejében, hogy az éppen aktuális család vagy a széltében-hosszában két méteres szőrös monstrum akarna-e virslit enni vagy sem… Jó, oké, azokat az embereket nem is akarta megcsókolni… Mondjuk az is egy jó kérdés, hogy Addison miért váltja ki belőle a párzási kényszert… Nem volt csúnya nő, de nem is volt egy magazin címlapjára kívánkozó alkat sem. Ha az összképet vizsgálta az ember, akkor átlagosnak lehetett elkönyvelni. Persze ez csak addig állta meg a helyét, míg ki nem nyitotta a száját… És azok az ajkak… És íme, újra témánál vagyunk! Amúgy meg teljesen mindegy, hogy mi az ami miatt nem tudja tartani a három lépés távolságot ettől a némbertől… A fő probléma az hogy nem tudja távol tartani magát. Hogy most ez a nő furcsán sötétzöld íriszének volt betudható – eddig nem is vette észre mennyire érdekes színű szeme van Addisonnak, ami mondjuk nem is csoda, hisz eddig jobbára mindent nézett a nőn, csak a szemeit nem… -, vagy annak a hihetetlenül hosszú és lágy hajának, ami úgy futott keresztül az ember ujjain, mint a selyem, vagy esetleg az ajkainak, amik olyan édesek voltak, mint a méz… De lehet a dolognak köze a tökéletes testéhez is… Na jó, klasszikus értelemben véve Addison tényleg nem volt szép. De vibrált. És részleteiben maga volt a tökéletesség. Az a fajta, amiben órákig lehet gyönyörködni az éjszaka közepén, míg a másik alszik. Szar ügy. És ha ez nem lett volna elég, még azt is be kellett ismernie, hogy a nő csípős nyelve nemhogy nem lohasztotta a gerjedelmét, de még fokozta is. És itt kanyarodunk be a miértekhez… Miért csókolta meg, amikor Julie már nem volt a műhelyben? Mert meg kellett tennie. Abban a közel fél percben, míg a nő szónokolt, elvesztette minden visszafogottságát, a józanságával egyetemben. Olyan volt az egész, mint egy lavina, ami ha megindul, visz mindent ami az útjába áll. Az sem érdekelte volna ha a merészsége miatt, kap Addisontól egy akkora pofont, hogy kiakad miatta az álkapcsa. De nem… A nőnek esze ágában sem volt pofon vágni. Nem. Helyette olyan szorosan tapadt hozzá, hogy amit eddig még nem látott a testén, azt centire pontosan érezhette. Így utólag visszagondolva, az volt az igazi teljesítmény, hogy képes volt leállítani magukat. Nem sok híja volt, hogy le ne rángassa a nőről azt a csipkecsodát, főleg amikor Addison a lábait a csípője köré akarta fonni. Bárki is varrta azt a lepedőt, megérdemelné a súlyát aranyban. Mert az volt az a mozzanat, ami visszatérítette Tannert a helyes kerékvágásba. Ha akkor Addison öle odapréselődik a farkához, semmi nem állíthatta volna meg őket. Bizony „őket”. Nem csak őt… Addison legalább annyira be volt indulva, mint Ő maga. Ami persze megválaszol még egy nagyon fontos kérdést. Kié a felelősség? Hülye lesz majd magára vállalni ezt az egészet…
Halkan megnyikordult mögötte az ajtó. Sok mindenre számított, de arra a képre semmi sem készíthette fel, ami akkor várta, amikor megfordult. Addison olyan volt, mint akit skatulyából húztak ki. Szűk, sötét, térdig érő szoknya, és teljesen a testére tapadó, karcsúsított fehér ing feszült a testén. Gombokkal. Sok apró gombbal… Franc. A megjelenést a laza konty, és a felhőkarcolónyi magassarkú tette tökéletessé.
- Igazán nem kötözködésből – köszörülte meg Tanner a torkát -, de nincs olyan ruhád, ami egy leheletnyivel kényelmesebb? – mivel ez a szerelés, egyből minden tinikoromban látott titkárnős felnőtt filmet az eszembe juttat…
Addison kicsit esetlenül fektette a combjaira a kézfejét.
- Mivel nem számítottam arra, hogy útközben le fogok robbanni, így sajnos kimaradtak a csomagolás során a hétköznapi farmerjaim, és az ahhoz passzoló egyszerű felsőim… - dünnyögte.
Tanner kétkedve ráncolta össze a homlokát, mire a nő arcára azonnal kiült a harciasság.
- Rendben, beismerem… Nincsenek ettől egyszerűbb ruháim.
- Pizsama?
- Ha valamiben sosem fog látni engem Tanner Crawford, az a pizsama!
- Annyira jellemző, hogy megint félreérted, amit mondani akarok. – morogta Tanner, immár teljesen kedvetlenül. – Miben szoktál aludni? Pólóban? Kockás férfiboxerben, laza pamutnadrágban? Senki nem kényszerít arra, hogy egy ilyen jelmezben grasszálj naphosszat. Már csak ránézésre is fojtogató…
- Amiben általában aludni szoktam, az nem lenne megfelelő viselet egy reggeli elköltéséhez… - válaszolta hasonló hangnemben Addison.
- Csak segíteni akartam. – emelte fel Tanner védekezőleg a kezeit. – De ha neked így is jó…
- Tökéletes.
- Akkor rendben.
Visszafordult a serpenyőkhöz, amiben a „vakaró”, és a „gabonapehely” gőzölgött, majd két tányérra porciózta az ételt. Lazán, mintha nem is érezné a hátába fúródó tüskék tömegét, szelte fel a kenyeret, majd a darabokat szép nyugodtan egy kosárba halmozta. Ezután ugyanolyan nyugodalmas tempóban mindent átpakolt az ablak mellett elhelyezkedő kis kétszemélyes asztalkára. Szigorúan két fordulóval. Ha nincs veszekedés, akkor jön a kínos csend… Rém pihentető.
- Foglalj helyet. – mutatott a vele szemben árválkodó székre, miután leült, és olyan vehemensen döfte föl a villájára az első falatot, mint aki attól fél, hogy a gaz ételje akármelyik pillanatban fogja magát és elszökik. És láss csodát, a villa nem hajlott el a szalonnától, viszont a tojáshoz inkább egy kanál illett volna, mert pergett a szélrózsa minden irányába. Amíg nem törik miatta ketté a fogsora, és belső vérzés nélkül meg tudja emészteni, addig mindegy…
Addison körömcipője megkoppant a padlón. Először tétován, mintha azon hezitálna, hogy inkább éhen hal, mintsem hogy vele egy asztalhoz üljön, majd egyre gyorsabban, amikor az ösztönei és a józan esze vélhetően legyőzték a pikírt természetét. Tanner megvárta míg a nő elhelyezkedik szemben vele, aztán hátradőlt, és összefonta a karjait a mellkasán. Addison szemeiből csak úgy hullámzott felé a bizalmatlanság.
- Gondolkoztam… - dőlt egy kicsit előrébb, majd összeszűkült szemmel figyelte, ahogy a nő szája kinyílik, majd lassan becsukódik, lenyelve a riposztot, ami valószínűleg gőzerővel akart kitörni belőle. – Tisztáznunk kell egy-két dolgot, és most nagyon szeretném, ha a vitatkozás helyett, inkább úgy viselkednél, mint egy érett felnőtt nő.
Addison ajkai ismét nyílni kezdtek, és most már nem volt semmi ami megállíthatta volna a kibuggyanó szóáradatot.
- És mégis, ha szabad tudnom, Mr. Crawford, az ön olvasatában, mégis milyennek kell lennie egy felnőtt nőnek?
- Egy felnőtt nő, egy okos nő – nyomta meg Tanner a második jelzőt – jelen helyzetben a kezébe kapná a villát, és elkezdene a táplálkozásra fókuszálni. Amíg falatozol, addig én elmondom mire jutottam amíg gondolkoztam…
Addison morogva ugyan, de eleget tett a felszólításnak. Íme, a bizonyíték, hogy csodák márpedig léteznek…
- Szóval – kezdett Tanner a jó előre kigondolt monológba, miközben narancslevet töltött két pohárba – nem tudta nem elkerülni a figyelmemet, ez a kettőnk közt zajló igencsak heves valami…
Villa és tányér csörömpölő hangja úszott keresztül a levegőn, az a fajta, ami akkor keletkezik, amikor a két dolgot egymáshoz vágják.
- Nem zajlik köztünk semmiféle heves valami!
Na, ennyit a csodákról.
- Ahogy gondolod, Addison, de ez a semmiféle valami csak egyre rosszabb lesz, ahogy halad az idő. Épp ezért gondoltam azt, hogy helyre kellene tennünk ezt a semmiféle valamit, mielőtt még a hétköznapi témákba belemerülnénk, illetve mielőtt még olyan irányt vennének a dolgok, amit egyikünk sem szeretne. Vitatkozhatsz napestig velem, ha akarsz, de ezzel nem leszünk előrébb…
- Mégis mit akar, mit tegyek? – dőlt most már a nő is hátra a széken, dúlva-fúlva, mint egy támadásra kész hárpia.
- Mindenekelőtt sokat segítene a problémánk megoldásában, ha nem tagadnád tovább azt, ami nyilvánvaló. Azt hogy vonzódsz hozzám, ahogy én is hozzád.
- Különös fogalma lehet a vonzalomról, mint olyanról…
- Jaj, ne kezdjük el ezt! Egy szóval sem állítottam, hogy ez a vonzalom nekem tetsző érzés volna. Bitang irritáló természeted van, olyan fensőbbséges, és dölyfös… - legyintett ingerülten Tanner a kezével. – Ráadásul akkor is kötözködsz, amikor arra semmi okod…
- Hogy én kötözködök? Én? – Addison olyan sebesen pattant fel a székről, hogy az kis híján felborult. – Magának teljesen elment az esze! Amióta betettem a kocsmájába a lábam, nem csinál mást, csak sérteget!
- Hát sértegetésért neked sem kell ám a szomszédba menni! – szökkent talpra most már Tanner is. – Látod? – mutogatott idegesen a lányra. – Épp erről beszéltem! Olyanok vagyunk, mint az óvodások! Szerinted ez normális?
- Vannak emberek akikkel csak így lehet kommunikálni…
- Ja, bagoly mondja…
- Maga egy analfabéta az alapvető udvariasság tekintetében!
- És még mindig: bagoly mondja…
Addison pipacspiros fejjel nézte egy hosszú pillanatig, aztán jó szokásához híven lendületesen hátat fordítva, angolosan távozni készült a körömcipőin… Legalább a lábai lennének formátlanok! Széles térdkalács, oszlopboka, vagy valami… de nem. Még a vádlijának is olyannak kell lennie, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva.
- Addison, ha ki mersz lépni azon az ajtón, akkor kereshetsz magadnak másik autószerelőt! – mennydörögte Tanner. Vészesen közel kezdett kerülni ahhoz az állapothoz, amikor általában szét szokott verni valamit. Figyelembe véve, hogy amikor legutóbb ennyire elöntötte az agyát az indulat, alig múlt tizennyolc éves, el kellett ismernie, hogyha az idegei felhergeléséről van szó, akkor Addison egy zseni. – Komolyan mondom. Vagy leülsz, és megeszed a reggelidet, ami már lassan ebéd, és közben összeszeded magad, vagy mehetsz amerre látsz. És tájékoztatásul közlöm, hogy a legközelebbi autószerelő két várossal arrébb található…
A nő kezében szorongatva az ajtókilincset, hullámzó mellkassal fordult vissza felé.
- Zsarolni akar?
- Csak próbálok hatni a józan ítélőképességedre, már ha van neked egyáltalán ilyen. Nem az én kocsim van lerobbanva, és nem én vagyok ráutalva egy másik ember jóindulatára. Ha már vagyok akkora ökör, hogy tényleg segíteni akarok neked, akkor szerintem a legkevesebb amit megtehetsz, hogy szépen leülsz, és meghallgatod amit mondani akarok.
Addison olyan erővel szorította össze az állkapcsát, hogy az izmainak a rángását még a kis helység másik végéből is tisztán ki lehetett venni. Szinte látni lehetett az erőlködést is, ahogy arra kényszeríti magát, hogy eleresztve a kilincset, visszainduljon az asztalhoz. Tanner is visszasétált a székéhez, majd leült rá. Bevárta amíg a nő is elhelyezkedik szemben vele.
- Utánajártam az alkatrészeknek, amik kellenek a kocsidba. Elég sok dolgot be tudtam szerezni innen a környékről, de sajnos a hengerfejekkel nem volt ennyire egyszerű dolgom. Két beszállítót találtam, az egyiket Salt Lake City-ben a másikat Denverben. Ez utóbbi ígérte hamarabbra a szállítást, de ez a hamarabb is azt jelenti, hogy legkorábban jövő hét csütörtökön. Ami sajnos egyet jelent azzal, hogy a maival együtt hat napig ki kell bírnunk egymást…
- És mégis miből gondolja, hogy hajlandó leszek hat napig aszalódni a padlásán?
- Mert valószínűleg én vagyok az egyetlen Springdale-ben, aki nem metszené fel az ereit tőled ennyi idő alatt…
- Na jó, nekem ebből elegem van. – pattant fel Addison ismét az asztal mellől, de Tanner a csuklója után kapott.
- Jól van, rendben, sajnálom. – motyogta, miközben nagyon remélte hogy az arcán nem egy kelletlen fintor ül, hanem a megbánás mély árkai. – Rossz húzás volt ezt mondanom, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem… Mellesleg mi értelme volna elutasítani a padlásom nyújtotta kényelmet, ha már vagyok olyan hülye, hogy felajánlom neked ingyen és bérmentve? Tekintsd békejobbnak, ha úgy tetszik…
A nő jól láthatóan kétségekkel küzdött egy-két kusza másodpercig, aztán visszahuppant a székre.
- Szóval hat nap. – dünnyögte. – Hat teljes napig kell majd kerülgetnem magát…
- Nos… - krákogott Tanner – nagyjából igen. Itt térnék rá a mondandóm lényegi részére. Figyelembe véve, azt a nem létező semmit, ami miatt hajszál híján a motorháztetőn kötöttünk ki az előbb, az volna a korszakalkotó javaslatom, hogy tartsuk magunkat távol egymástól. Végül is a padlásom teljesen el van szeparálva a kocsmától, illetve a lakrészemtől. Napközben ugyan a műhelyben leszek, de nincs kőbe vésve, hogy akkor is egy légtérben kell tartózkodnunk…
- Van internet elérhetőség a vendégszobájában? – szakította félbe Addison, gúnyosan megnyomva az utolsó szót.
- Fogadjunk, hogy azt hiszed, hogy azt fogom mondani, hogy nincs…
- Valóban. Meg lennék lepve, ha ebbe a kietlen pusztába is betört volna már a technika…
- Hát a vendégszobáig, mi tagadás, nem sikerült neki betörnie, viszont a kocsmában van wifi…
- Remek! – csapta össze a nő a tenyerét. – Akkor itt is van a megoldás. Amíg maga a műhelyben bütyköli a bütykölnivalóit, addig én a kocsmában leszek, és dolgozom…
- És miből gondolod, hogy beengedlek egyedül a kocsmába?
- Mert ha nem teszi, akkor kénytelen lesz elviselni, ahogy részleteiben kikérdezem arról, hogy éppen mit, és miért csinál az autómon. – villantott fel Addison egy kegyetlen mosolyt.
- Jogos. Meg vagyok győzve.
- Aztán délután helycsere, amikor kinyitja a kocsmát, vagy amit akar…
- És végül csütörtökön találkozunk, amikor könnyes búcsút intve egymásnak rendezzük a cehhet. Elfogadható?
Addison orra kis fintorba húzódott.
- Nekem tökéletesen, ha magának is.
- Tökéletesen. Kezet rá. – nyújtotta előre a jobbját Tanner. A nőnek határozott kézfogása volt, amolyan rideg, hivatalos… Személytelen. És ez most miért is baj? – Akkor most már ehetünk?
Addison még életében nem evett annyira száraz rántottát, mint ami előtte terpeszkedett a tányéron. A szalonnáról nem is beszélve, amit konkrétan ketté lehetett törni. Viszont az ízvilággal sok problémája nem akadt, így komótosan falatozott. Az egyetlen dolog a menüből ami ellen semmi kifogást nem tudott felhozni, az a kenyér volt. Friss, ropogós, aranybarna… Olyan fajta házi kenyér, amit a nagyvárosok utcáin soha nem találna meg az ember lánya. Nem is tudta hogy mennyire éhes, amíg az első falatot a szájába nem tette. A kezdeti feszült hangulat ellenére, olyan csendes egyetértésben ettek egy asztalnál Tanner-rel, ami már-már családiasnak volt nevezhető. Furcsa. A kis malőrjük után a műhelyben, Addison első gondolata az volt, hogy menekül amerre lát. Minden hadakozása ellenére, teljesen világosan felismerte, hogy a férfi veszélyes. Tipikus példája volt annak, hogyha a kémia egyszer beindul, akkor ott fuccs a józanésznek. És Addison világ életében büszke volt a józan eszére. Nem volt hajlandó közel harminc évesen elkezdeni ellentmondani a saját természetének. Teljesen letaglózta Tanner hozzáállása az ügyükhöz. Valamiért elszámította magát. Lelkiekben arra készült, hogy a pasas majd ráhajt, hogy erőltetni fogja a műhelyben elindított kis kalandjukat… Mondani sem kell, hogy mennyire megkönnyebbült amikor Tanner felvázolta az ajánlatát. Ha elkerülik egymást, akkor minden rendben lesz… Ezt akarta. Ez volt a helyes út, amit akarnia kellett. Akkor most mégis miért van elszontyolodva?
- Nagyon tetszik a ház felosztása… - mondta, csak hogy mondjon valamit, mielőtt újra végtelen ciklusba zavarodott volna az agya a Tanner-t érintő kérdések halmazán. – Nagyon praktikus a helykihasználás.
A férfi úgy nézet rá, mintha két feje nőtt volna. Most miért? Még mindig jobb téma volt ez, mint az időjárás...
- Amikor jó pár éve megvettem ezt a házat – szólalt meg végül vontatottan Tanner, mint aki maga sem hiszi, hogy belemegy egy ilyen felületes csevegésbe – annyira rossz állapotú volt, hogy jobbára csak a négy fala állt biztosan. Az öreg, aki a haláláig itt élt, nem nagyon foglalkozott az ingatlan karbantartásával. Nem volt normális fűtés, a villanyhálózat csapnivaló volt, a víz pedig be sem volt vezetve… Emiatt, és az örökösök türelmetlensége miatt nagyon jutányos áron sikerült megvásárolnom a telket, és házat is. Majd két évembe telt míg lakhatóvá tettem, de megérte. A ház alapterülete túl nagy volt, nagyobb mint amit egy ember be tudna lakni… Ekkor született meg bennem a kocsma gondolata. Középen elválasztottam a házat, behúztam egy falat, és külön bejáratot alakítottam ki a kocsmához, illetve a lakrészhez is. Ez utóbbihoz kettőt is. Az egyiket az utcafrontról, a másikat pedig a belső udvarról. Az utcafronti a nappaliba nyílik, ami a mögött az ajtó mögött található – bökött ujjával Addison háta mögé – a belső udvaré pedig az az ajtó volt, amin bejöttél.
- Ötletes.
Tanner megrántotta a vállát.
- Inkább célszerű. A lakrész funkcióját tekintve korrektnek mondható. Van egy kényelmes, tágas nappalim, egy szintén tágas hálóm, és egy minden igényt kielégítő fürdőm, és konyhám…
- Ami meglepően jól felszerelt… - szúrta közbe Addison, ahogy a szemeit végighordozta a kis helyiségen. Gyönyörű, valószínűleg kézzel készített tömörfa konyhabútor foglalta el az átellenes sarkot, amibe minden olyan eszköz beépítésre került, amire szüksége lehet egy színvonalas konyhának. A hűtő is szépen be volt süllyesztve a bútorba, akárcsak a mosogató, vagy a tűzhely. A munkapult világos márványszínű volt, ami tökéletesen harmonizált a szekrények sötét színével. A falak krémszíne és a rusztikus hatású kőpadló terrakotta árnyalata pedig kellemesen otthonossá, kuckóssá varázsolták a hatást. Mindent egybevetve a berendezés kitűnő ízlésre vallott. – Nehezen ismerem el, de le vagyok nyűgözve. – köhécselte.
- Képzelem mennyire nehéz volt ezt kimondani. – vigyorgott Tanner. – Részemről az öröm, ha sikerült valamiben elnyernem a tetszésedet.
Addison testén egy hőhullám cikázott végig. Miért? De tényleg… Miért van az, hogy egy ilyen egyszerű mondatot is rögtön kétértelmű frázisnak könyvel el az agya? Figyelte ahogy a férfi kortyol egyet a narancslevéből… Hogy vinné el a fene! Még ezt is képes olyan érzékien csinálni, hogy az embernek rögtön minden az eszébe jut róla, csak természetesen a szomjoltás nem.
- És mi a műhely története? – krákogta, mivel a hangja úgy döntött szabadságolni óhajtja magát.
- Nos, a műhely egy véletlen eredménye. – felelte még mindig vigyorogva a férfi. – Eredetileg egy két autós garázs állt a helyén. Egyszer az egyik szomszéd betakarítógépe lerobbant, én pedig megjavítottam neki. Pár hét múlva már mindenki nálam állt meg, hogy tegyem rendbe a járművét. Egyre komplexebb problémák merültek fel, és így a garázs is fokozatosan műhellyé avanzsált. A végén eljutottunk odáig, hogy kénytelen voltam bejelenteni a tevékenységemet az adóhatóság felé… - Tanner bekapott egy újabb falat szalonnát, majd a villával felé bökött. – És mi a te történeted? Mi vett rá, hogy elhagyva a komfortzónádat nekivágj egy rozzant kocsival a nagy semminek?
- Munka. – vágta rá Addison gondolkodás nélkül. – Előléptettek… mondhatni… - húzta el a száját – és az új pozíciómat New Yorkban tölteném be. Ennyi. Nem túl kalandos történet.
- És nem is vagy túl lelkes tőle, ha jól látom…
Addison letette a villát, és kényelmesen hátradőlt a székben.
- Nem egészen úgy alakult a dolog, ahogy szerettem volna. Van egy-két előre nem látott akadály, amiket kénytelen leszek legyőzni, ha meg akarom tartani a kinevezésem. Márpedig meg akarom tartani a kinevezésem…
Tanner elgondolkodva vizslatta egy darabig.
- Szóval akkor ha jól értem… - köszörülte meg a torkát – Van egy kinevezésed, ami nem egészen olyan, mint amire számítottál, mégis elfogadtad, és emiatt keresztülutazol az egész kontinensen… Mi több, ha minden jól megy, akkor gondolom New Yorkba is költözöl.
- Igen. Nagyjából ez a helyzet. – bólogatott Addison. – Bár így az összefoglalóját hallgatva elég furcsának hangzik a dolog…
- Nem, ez nem furcsa… Ez egyenesen abszurd. Mert költözz, ha előléptetnek, és úgy léptetnek elő, ahogy azt te is gondolod, de egy félmegoldás miatt felrúgni mindent… Mit szólt hozzá a családod?
- A családom? – hökkent meg Addison.
- Igen a családod. A szüleid, a testvéred vagy testvéreid, ha vannak, nénikék, bácsikák…
- A szüleim jelenleg Connecticut-ban élnek, így biztos örülni fognak ha New Yorkba költözöm, bár még nem szóltam nekik erről az egészről.
- Miért nem? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian Tanner.
- Úgy veszem észre, hogy kezdünk egy kicsit túl személyesbe átmenni… - replikázott Addison harciasan.
- Sajnálom. Nem akartalak megsérteni. – fújt visszavonulót azonnal a férfi, majd a tányérokért nyúlt, és felállt.
- Nem szeretek a szüleimről beszélni. – robbant ki Addisonból a beismerés, mielőtt még átgondolhatta volna. – Azért nem szóltam eddig nekik, mert nem lenne túl sok értelme. Lehet hogy mire New Yorkba érek, ők elköltöznek valahová máshová. Amióta nyugdíjba mentek úgy jönnek-mennek keresztül-kasul az államok közt, mint a flipper golyója. A szokásos, kötelező telefonbeszélgetések megvannak, de már közel három éve nem találkoztam velük. Elmondásuk szerint San Francisco ez alatt az idő alatt egyszer sem esett az útjukba. De ezzel szemben ahányszor hazalátogatott a bátyám, isten tudja hogy éppen honnan, őt mindig sikerült az útjukba ejteniük. Ez van. Nem mintha haragudnék rájuk… Rendes emberek. Az apám tanár, az anyám könyvelő, a bátyám pedig minden olyan szervezetnek az aktív tagja, amik nehéz sorsú embereken segítenek szerte a világon. Egymaga kitesz egy teljes emberjogi mozgalmat… Mi ez, ha nem a tökéletes család?
- Szóval haragszol rájuk…
- Ó nem is kicsit! – lendült bele egyre jobban Addison. – Az összes komplexusomat nekik köszönhetem…
Tanner rekedten felnevetett, majd a konyhapultnak dőlt a csípőjével.
- Ennek ellenére csillog a szemed, amikor róluk beszélsz…
- Igen, a dühtől…
A férfi továbbra is mosolyogva nézte úgy, hogy most már Addison sem bírta megállni somolygás nélkül. És szépen lassan valami megváltozott. Nem tudta volna meghatározni hogy mi is volt az a valami, de egyszer csak ott volt az a légkör. A megértés, és egyetértés légköre. Az a bíztató hangulat, ami minden embert arra késztet, hogy kinyíljon, hogy bevalljon olyan dolgokat is, amiket soha az életben nem akart volna bevallani senkinek, nemhogy egy vadidegennek. Szinte fojtogatta a nyomás, hogy még többet meséljen a családjáról, annak ellenére hogy az esze ennek pont az ellenkezőjét diktálta. Legszívesebben az összes gyerekkori, és tinédzserkori bakiját felsorolta volna, minden kritikus krízispillanattal együtt, ami egykor kínosan érintette, és amin most már csak nevetni volt képes… Élete legzavarbaejtőbb, és egyben legizgalmasabb érzelmi hulláma száguldott végig a testén. És a legfélelmetesebb is… Hirtelen talpra szökkent, és remegő kézzel lesimította a szoknyáját.
- Én… - hebegte – azt hiszem, ideje volna indulnom. – De hogy hová, vagy minek?
- Igen. – köszörülte meg Tanner is a torkát, ahogy a mosogató felé fordult. – Kicsit elszaladt az idő.
- Igen. Nos… Köszönöm az ebédet. Nagyon… khm… ehető volt.
A férfi szája sarkában ismét megjelent az a gúnyos, fesztelen mosoly.
- Reméljük nem kapunk tőle ételmérgezést.
- A székrekedés esélyesebb volna… De legalább a refluxa pihenhet egy keveset.
Tanner jóízűen felkacagott.
- Tudod, Addison – szólalt meg aztán elgondolkozva –, ha éppen nem vagy egy hárpia, igazán kellemes tud lenni a társaságod.
- Tudja Tanner, maga is egészen elviselhető volt, de ennek ellenére, amit megbeszéltünk az még áll.
- Hát persze. A legnagyobb örömmel foglak elkerülni a következő napokban.
- Akárcsak én magát. – sétált Addison mosolyogva az ajtóhoz, de mielőtt kinyithatta volna, az magától kivágódott, és egy szélvész kecsességével egy teltkarcsú, meglehetősen szép vonásokkal rendelkező hölgyemény viharzott be rajta.
- Tanner Crawford, te gazember! – sziszegte a fogai közt, Addison-t méregetve. – Nem akartam elhinni, amit Julie mesélt a közértben…
Tanner, mintha mi sem történt volna, csupáncsak futó pillantásra méltatta az érkezettet, és hanyagul tovább pakolta a mosogatóba a koszos poharakat, és tányérokat.
- El tudom képzelni, mit mondhatott Julie… - dörmögte.
- Most teljesen mindegy mit mondott Julie! – lépett beljebb a nő. – Végre hazahozol egy nőt, és nekem a közértből kell értesülnöm róla? Ráadásul a legnagyobb pletykafészektől, aki a községben lakik…
- Lehet hogy az én gondolkozásom van kifacsarodva, Meredith, de szerintem semmi közöd ahhoz, hogy mikor milyen nőt látok vendégül a házamban.
- Mikor, milyen nőt? Te sosem látsz vendégül senkit, Tanner, nemhogy nőket!
Addison tekintete úgy pattogott a két személy közt, mint a pingponglabda. Már megint mibe keveredett? Mégis hány nő van ebben a porfészekben, aki kapcsolatot ápol Mr. Jóképű de Bunkó-val? Egyre nagyobb esélyét látta annak, hogy a következő hat napban valamelyik háremhölgy által meg lesz tépve, ráadásul ok nélkül… Vagyis, részben ok nélkül. Illő volna már azokat a csókokat elfelejtenie…
- Akkor azt hiszem én megyek is… - somfordált óvatosan az ajtóhoz.
- Dehogy megy! – karolt bele a Meredithnek nevezett nő, és olyan erőteljesen húzta vissza az asztalhoz, ami már-már csodálatraméltónak számított, figyelembe véve, hogy a nő majd másfél fejjel volt alacsonyabb tőle. – Üljön csak le. – terelte a székhez. Addison segélykérő pillantások tucatjait lövellte Tanner felé, de a gaz férfija a mellkasa előtt karba font kezekkel a teljes egykedvűség jegyében pillantott vissza rá.
- Hogy találkoztatok? Mióta ismered Tanner-t? Annyira jó, hogy végre sikerült valakit összeszednie, ennek a mamlasznak! Félre ne értsd, imádom Tanner-t, de ami a nőket illeti, volna még mit tanulnia… - Meredith szóáradatát csak Tanner halk horkantásai zavarták meg itt-ott. – Biztos nagyon romantikus a történetetek… – sóhajtott fel a nő álmodozva.
- Az. Egyenesen vadregényes! – motyogta a férfi leginkább csak magának, Meredith meg mintha meg sem hallotta volna, lelkes pillantásokkal várta hogy Addison megszólaljon. Addison fejében viszont csak egy mondat kattogott rendületlenül, méghozzá az, hogy halványlila fogalma sincs arról, hogy vajon milyen gyorsítót szedhet a vele szemben ülő nő, de hogy kellene neki is belőle, az is biztos.
- Tegnap éjszaka ismertem meg Tanner-t. – nyögte ki végül. Meredith szemei tányérnyira tágultak.
- Csak tegnap? És máris hazahozott?
- Hát nem nagyon hagytam neki más választási lehetőséget…
- Biztos mély benyomást tettél rá…
A férfi karcosan felnevetett.
- Ezt lehet hogy tőle kellene megkérdezni… - makogta Addison.
- Mély benyomást tett rád? – fordult Meredith Tanner felé.
- Még soha senki nem tett rám ennyire mély benyomást. Egy élet kevés lesz, hogy kiheverjem.
- Tanner, kérem! – csattant fel Addison a kényelmetlenségtől feszengve.
- Miért magázod Tanner-t? – ráncolta össze a homlokát Meredith. – Miért magáz? – fordult a nő ismét a férfi felé.
- Ez az úr-szolga viszony már csak ilyen…
- Hülye. – legyintett Meredith.
- Tanner! – kiáltott fel végképp türelmét vesztve Addison, majd hátratolta a széket és felállt. – Nem tudom hogy már megint milyen bohózatba csöppentem, de eszem ágában sincs hagyni, hogy megint rám hivatkozva kecmeregjen ki az egyik afférjából!
- Meredith nem az afférom, hanem a minden lében kanál sógornőm. – válaszolta nyugodtan a férfi, majd a sógornőjéhez fordulva folytatta – Addison pedig egy nő, akinek tegnap este a közelben robbant le a kocsija. Ennyi a nagy romantikus történet…
- Akkor ti nem is…? – szánkázott Meredith tekintete ide-oda kettejük közt.
- Nem. – ingatta a fejét Tanner.
- De akkor miért mondta azt Julie, hogy ti épp a motorháztetőn… khm … tudod… amikor rátok nyitott?
- Nem tudom. Még csak a motorháztető közelében sem voltunk…
Meredith ajkai pajkos mosolyra húzódtak.
- Szóval akkor csak félreértette, ahogy szakmai dolgokról cseverésztek a műhelyben?
- Lehet hogy tettem egy-két olyan dolgot, ami ettől egy kicsit többet enged sejtetni… - köhécselt Tanner zavartan. – És meg is kaptam érte a magamét Addison-tól, szóval szépen kérlek, ne kezdj semmiféle kerítési manőverbe, mert össze fogunk veszni.
- Rendben. – állt fel most már Meredith is, majd Addison-hoz fordult. – Elnézésedet kérem… általában nem vagyok ennyire lendületes…
- Jaj, dehogynem. – szúrta közbe Tanner.
- De annyira megörültem, amikor Julie elmesélte, hogy mit látott. Tanner sosem hoz haza senkit, amióta…
- Ennyi elég volt, Meredith! – dörrent föl a férfi. – Nem hiszem hogy Addison ismerni szeretné a nőkkel kapcsolatos múltamat.
- Milyen igaz! – rejtette el cinkos mosolyát a tenyere mögé a nő. – Tudok esetleg segíteni valamiben?
- Ami azt illeti tudsz. Addison munka ügyben utazott éppen, amikor megfeneklett nálunk, így minden gönce ilyen szűk, és konvencionális. – mutatott Tanner felé. – Ha tudnál neki esetleg egy-két kényelmesebb holmit kölcsönözni, azért biztos nagyon hálás volna…
- Én nem… - hárította volna el Addison az ajánlatot, de mire felocsúdott, már az ajtó felé vonszolta Meredith.
- Jaj, ne butáskodj már! Biztos van otthon egy-két olyan ruhám, ami jó lesz rád. Csak kényelmesebb lesz egy fokkal, ha olyan nadrág lesz rajtad, amiben kapsz is levegőt…
- Minden bizonnyal… - motyogta Addison.
- Csak még valami… - állította meg őket Tanner hangja, amikor már majdnem kiléptek az ajtón. A férfi pár ruganyos lépéssel beérte őket, majd jelentőségteljesen Meredithre nézett. – Megbocsájtanál egy percre? – kérdezte végül kedélyeskedve miután hosszú pillanatok múlva is ott ácsorgott mellettünk a nő, felhőtlen jókedvvel, és természetesen várakozásteljesen. Válaszul Meredith Addison-ra kacsintott, aztán könnyed léptekkel arrébb húzódott.
- Tudom, hogy az etikett minden szabályának ellentmond… - köszörülte meg a torkát Tanner – de figyelembe véve a körülményeket, szerintem jó volna ha a továbbiakban megpróbálnál te is tegezni engem. Egy ilyen kis községben, mint a miénk, hamarabb kel szárnyra a pletyka, ha valaki színpadiasan magázódik, mintha köntörfalazás nélkül káromkodna… Olyan ez, mint az ajtókon való benyitogatás, kopogtatás nélkül…
Addison még mindig az előbbi pár percben lezajlottak hatása alatt volt.
- Flúgos vagy. – bukott ki belőle. Egyáltalán milyen kifejezés az hogy „flúgos”? Bármilyen is volt, teljesen lefedte azt, amit érzett. Hasonlatos volt a zakkanthoz, vagy a dilinyóshoz… de egyik sem hangzott ennyire szépen. – Ahogy az egész családod is flúgos.
Tanner arcán kisfiús vigyor terült szét.
- Na látod, fog ez a tegezősdi menni!
Addison csak a fejét ingatta.
- Végül is… Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak.
3. Fejezet
- Ezeket találtam csak, amik jók lehetnek rád. – szűrődött le a lépcsőről energikus léptek zajával párhuzamosan Meredith hangja, majd a nő is megjelent néhány pillanattal később a nappali ajtajában. – Sajnos sem a magasságunk, sem a méreteink nem egyeznek, de remélem azért ezek nem fognak leesni rólad. Mindig csodáltam azokat a nőket, akik képesek megőrizni a karcsúságukat. – csacsogta – Én Hope születése után képtelen voltam leadni azt a tíz kilót, ami rám telepedett.
Addison halványan elmosolyodott.
- Szerintem nincs semmi baj az alakoddal. – futatta végig a tekintetét a nőn, és komolyan is gondolta amit mondott. Igaz hogy Meredith itt-ott kicsit párnásabb volt, a jól megszokott átlagnál, de arányosan volt az, és közvetlen, barátságos tekintete minden lényt megához vonzott, függetlenül nemtől, vagy kortól. – Ő Hope? - mutatott Addison az egyik fotóra, ami a kandallópárkányon állt. Egy tízéves forma világosbarna hajú nevető kislányt ábrázolt a kép, akiből csak úgy sugárzott a boldogság.
- Igen. – sétált Meredith a fényképhez, majd jól kivehető büszkeséggel simított végig a keret egyik oldalán. – A szemem fénye. – egy másik képért nyúlt, leemelte a kandallóról, és leült Addison mellé a kanapéra. – Ő pedig itt Blake.
A fotó valamivel régebben készülhetett, egy kicsit már megsárgult, de ez semmit nem rontott a rajta szereplő férfi nyílt kisugárzásán. Valamivel masszívabb, és testesebb termetű volt Blake, mint Tanner, de le sem lehetett volna tagadni a két férfi közt fellelhető rokoni kapcsolatot. Blake-nek is ugyanolyan árnyalatú volt a haja, mint Tanner-nek, csak a szeme volt valamivel szürkébb, sötétebb. Komolyabb. Addison elgondolkodva szorongatta a keretet.
- Tagadhatatlanul vonzóak ezek a Tanner fiúk, mi? – kuncogott fel mellette Meredith.
- Én inkább azt mondanám, hogy impulzívak…
Meredith kuncogása kacagásba váltott.
- Ez annyit tesz diplomatikus formában, hogy Tanner-nek sikerült az agyadra mennie?
- Röviden, és tömören megfogalmazva, igen. – felelte Addison mosolyogva, miközben visszaadta Meredithnek a fényképet.
- Ne hagyd, hogy az első benyomás megtévesszen. – tette vissza a nő a kandallóra a fotót. – Tanner sokszor morog, de ez nem jelent semmit. Ő az egyik legegyenesebb, és legbecsületesebb ember, akit ismerek. Bár én elfogult vagyok… - legyintett fintorogva, ahogy letette a kezében szorongatott ruhák halmazát a kanapé előtti kis dohányzóasztalra.
- Blake is ilyen? – érdeklődött finoman Addison. Na nem mintha olyan sokat akart volna tudni a Tanner fiúkról…
Meredith arcán halvány szomorúság suhant keresztül.
- Igen. Blake is ilyen volt. – amikor meglátta Addison kérdő tekintetét folytatta. – Idén múlt tíz éve hogy Balke meghalt.
- Sajnálom. – suttogta Addison. – Nem akartam…
- Nem, nem, semmi baj. – paskolta meg Meredith a térdét kedvesen – Régen volt. Tanner mindig azt hajtogatja, hogy ideje volna már túllépnem rajta, hisz már úgysem fog visszajönni hozzánk. Hisz fiatal vagyok, meg miegymás… De én még mindig nem érzem magam késznek arra, hogy beengedjek valaki mást. Vagyis – simított ki egy kósza tincset a homlokából – nem találkoztam azóta senki olyannal, aki miatt el kellett volna kezdenem azon gondolkozni, hogy be akarom-e engedni, vagy sem. Néha születnek erre a világra olyan különleges emberek, akiket lehetetlen pótolni. És néha születnek olyan kapcsolatok is, amik beivódnak az ember bőre alá, a részévé válnak, és bármi történik is, mindig ott maradnak, mintegy visszhangként… Szerencsésnek mondhatom magam, amiért megélhettem ezt.
Addison menten úgy érezte, hogy zokogó görcsöt fog kapni. A gégéje le-föl ugrált, és olyan mélyen vette a levegőt, ahogy csak bírta, hogy vissza tudja nyelni a könnyeit. Soha nem tartotta magát romantikus alkatnak, most mégis úgy érezte, hogy Ő is szeretne egy ilyen kapcsolatot. Szeretné átélni az ennyire mély ragaszkodást, ha csak egy rövid ideig is. Soha nem morfondírozott azon, hogy mennyire tartalmas az élete, elégedett volt a helyével a világban, az életével, soha nem akart tipikus háziasszonyként, otthon ücsörögve, két és fél gyermeket nevelni… Nem akart családot. A családra, mint olyanra, mindig csak egy nélkülözhetetlen, funkciójában behatárolt valamiként tekintett, ami a működőképes társadalom alapköve. A szaporodási ösztön, és az önámítás egy furcsa elegye, amibe előszeretettel temetkeztek nyakig a párok. Egy nem reális valami, ami pont azért bukik el az esetek felében, mert a résztvevők nagy százalékának halványlila segédfogalma sincs arról, hogy ki is Ő, és mit is akar valójában. Addison tudta, hogy mit akar, és ennek megfelelően tervezte meg mindig a lépéseit. Most, Meredith-t hallgatva, először kérdőjelezte meg a gondolkodásmódjának a helyességét.
- Hogyan történt? – kérdezte óvatosan.
- Autóbaleset. – vonta meg a vállát Meredith. – Az egyik reggel… Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, és ott álltak a rendőrök, már tudtam, hogy valami nagy baj van. Onnantól elég kuszák az emlékeim… Mind a mai napig nem tudom, miért is kerültem akkor kórházba. A legközelebbi, amire emlékszem, hogy Tanner ott ül az ágyam mellett, a kezemet szorongatva. Olyan erős volt, olyan határozott. Kivette az irányítást a kezemből, mindent elintézett helyettem, mindvégig mellettem volt. Néha az agyamra ment már, de Ő akkor sem hagyott egy pillanatra sem egyedül. Épp várandós voltam Hope-pal, amikor Blake meghalt. A harmadik hónapban jártam, és nem igazán álltam a helyzet magaslatán… Tanner akkoriban Denverben élt, azzal a… – ijedten a szájához kapott.
- Kivel? – tette fel a kérdést kendőzetlen kíváncsisággal Addison, miközben porig szidta magát gondolatban, amiért arra használja újsütetű barátnője közléskényszerét, hogy információt halászik Tanner-ről.
Meredith hezitált egy pillanatig, aztán mintha összeesküvésre készülne, közelebb hajolt hozzá.
- Még véletlenül sem szabad soha elmondanod Tanner-nek, hogy ezt tőlem tudod!
- Ígérem, egy szót sem szólok neki…
- Szóval akkoriban Tanner a feleségével élt Denverben. Lisa… Hogy én hogy nem bírtam azt a nőt! – sóhajtott fel színpadiasan Meredith. – Önző volt, akaratos, és azt várta volna Tanner-től, hogy mindent úgy csináljon, ahogy az neki tetszik. Sosem értettem, hogy miért megy férjhez egy ilyen típusú nő. Ha idomított kutyát szerzett volna be, Tanner helyett, mindannyian boldogabbak lettünk volna. Persze Tanner is úgy meg volt bolondulva érte, hogy ezt sem tudta merre van az előre. Még az egyetemen ismerkedtek meg…
- Egyetemen? – szaladt fel Addison szemöldöke a homlokán. Egy újabb pont a sztereotípiák, és az első ítélkezés ellen…
- Igen, az egyetemen. – bólogatott Meredith. – Nem tudtad?
Mégis honnan a jó fenéből kellett volna tudnia? Addison nemet intett a fejével.
- Tanner valamilyen mérnöki szakon végzett… - folytatta Meredith rendületlenül. – Meg nem tudom neked mondani pontosan, hogy konkrétan melyik szakon, de az biztos, hogyha motorokról, csapágyakról, hajtóművekről van szó, függetlenül attól hogy most autóról, repülőről, vagy hajóról beszélünk, akkor kimeríthetetlen a tudása. Denverben is egy motordiagnosztikai laborban dolgozott, de hogy most melyiknél, vagy hogy mit is csinált ott, azt nem tudom. A lényeg, hogy szép kilátásai voltak, jól keresett, Lisa pedig úgy bánt vele, mint egy kiállítani való majommal. Amikor Blake meghalt, és Tanner hazajött, úgy hullott szét a házasságuk, mint a kártyavár. Tanner látta, hogy nem leszek képes egyedül feldolgozni a veszteségemet, ráadásul útban volt Hope is… Soha nem kértem rá, de mire a terhességem utolsó hetébe értünk, már visszaköltözött ide, elvált volt, és megvette azt a lerobbant házat, amiben jelenleg él. És soha egy szóval sem panaszkodott nekem. Ami a leginkább megviselte, az Lisa válóperi igénye volt. Tanner az utolsó pillanatig bízott abban, hogy a felesége kitart mellette, de nem így történt. Azóta nem volt egy komoly kapcsolata sem. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam mit művel, amikor pár napra beutazik a városba, de soha senkit nem hozott még haza. Ezért örültem meg annyira amikor Julie ma délelőtt nagy puffogva azt mesélte, hogyan nyitott rátok… - villantott fel egy huncut mosolyt – Így utólag, lehet hogy jobban jártam volna, ha visszaveszek egy keveset a lelkesedésemből. Akkor felpróbálod a ruhákat?
Az éles váltástól Addison agya átmenetileg elzsibbadt, így csak egy komolytalan mosollyal, és bólintással tudott reagálni. Meredith tovább csacsogott, jobbára mindenről, ide-oda csapongva, de Addison füléig már nem jutottak el a mondatok. Gondolatai nyugtalanítóan csak egy dolog körül forogtak, méghozzá Tanner Crawford körül. Nem tudott szabadulni az epés szájíztől, amit a férfi története keltett benne. Egyrészt dühös volt magára, amiért az előítéletei ennyire elvakították, másfelől viszont csak ingerültebb lett a hallottaktól. Ha összetette a pasi külsejét, és hozzáadta az eddigi viselkedését, nyugodtan merülhetett el abban a tényben, hogy a pasas nem más, mint egy idegeket gyilkoló lepedőakrobata, aki mindenkivel lekezelő. Egy felületes, érzelemszegény valaki, akit jobb olyan nagyívben kikerülni, amennyire az csak lehetséges. De a jelenlegi állás szerint, ha a férfi külsejét összevetette a Meredith által meséltekkel, akkor az érzelemszegény lepedőakrobata leradírozódott a tábláról, és a helyét átvette a „minden nő álma” típus, akit már csak egy hajszál választ el a szentté avatástól. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Meredith leírása egy kicsit ferde, mondhatni jóindulatúan túlzó, de ha csak a fele igaz volt annak, amit a férfiről mondott, akkor lekönyvelhető, hogy sikerült jól félreismernie Tanner-t. És ennek már csak a feltételezése is borzasztó volt. Eddig körmeszakadtáig kapaszkodott abba, hogy elvből nem vonzódik, soha semmilyen körülmények közt a „bunkó bika” típushoz, és ez segített is neki a helyén kezelni Tanner-t. De mi lesz ezek után? Mi van, ha a férfi ne adj isten, megint megkörnyékezi? Vagy ami még rosszabb, Ő környékezi meg a férfit? Mire hivatkozva, és legfőképpen hogyan fogja elküldeni a bús francba? Mi van, ha a most hallottak miatt elveszti a méregfogát, és átmegy lányosan összezavarodottba és pirulósba? Egy dolog valakit, akiről feltételezzük, hogy emberszámba is alig-alig vehető elhajtani melegebb éghajlatra, és megint más valakit úgy leépíteni, hogy értékeljük, és számításba vesszük az érintett illető véleményét. Automatikusan húzta magára már legalább a harmadik felsőt, és a második nadrágot. Félig érzékelte, hogy Meredith minden egyes alkalommal, amikor magára ölt valamit a ruhái közül, lelkesen tapsikolva dicséri, hogy minden milyen jól áll rajta, de Addison csak hümmögésre volt képes, alkalmanként egy-egy „igen”-re, vagy „nem”-re. Távol kell tartania magát Tanner-től, és ezt most már véresen komolyan is kell gondolnia. Függetlenül attól, hogy a férfi mennyire felel meg az ideális elképzeléseknek, vagy inkább álmoknak, vagy mennyire nem, egy valami még mindig biztos volt. Tanner a kietlen puszta ura, és az is fog maradni, Ő pedig osztályvezető lesz New York-ban egy neves marketingcégnél. Ettől távolabb már – nem csak földrajzilag, hanem egyébként is – aligha állhattak volna egymástól.
***
Már vagy huszadik perce nézte merev tekintettel, a kocsi alatt fekve a kipufogócső végét, mintha arra lett volna ráírva a válasz, minden kérdésére. Mindhiába. Nem tudta eldönteni melyik állapot volt rosszabb, amikor még felszínes tyúknak hitte Addisont, vagy most, amikor nem volt képes kiverni a fejéből a nő csillogó tekintetét, miközben a családjáról beszélt… Vagy amikor beismerte hogy tetszik neki a konyhája. A konyhája! Soha ebben a büdös életben nem volt még olyan nő, akit azért csodált volna, mert az szépnek találta a konyháját. Mindenesetre holt biztos volt abban, hogy nem volt szüksége arra az elismerésre akkor, és ott, mert azóta megállás nélkül az a fantázia kattogott a tudatában, miszerint hogyan zajlana amikor megmutatja Addison-nak a hálószobáját… és a fürdőszobáját. Vagy a nyamvadt pincéjét… Mondani sem kell, hogy mindegyik elképzelés hangos nyögésekkel, és izzadt összefonódott testek képével végződött. Már állandósult a görcs az ágyékában, mégsem volt képes leállítani magát. Bármelyik oldalról vizsgálta is, rekordidő alatt, és fénysebességgel nyelte el az érzelmi krízis, nem beszélve a fizikai kényszerről, amit az alfele egész napos feszülése tett elviselhetetlenné. Változatlanul nem akart viszonyt kezdeni a nővel. Hisz nem ment el teljesen az esze! Még. De egyre jobban tudatosodott benne a tény, hogy akár a bolygó másik felébe is költöztethetné Addisont, akkor sem volna képes hat teljes napig türtőztetni magát. Na jó, már csak öt és fél napig… Tök mindegy. Ha kiláncolná magát valahová, az sem volna elég biztos módszer arra, hogy kivonja magát a nő bűvköréből. Egyenesen szánalmasnak érezte magát, annak a kínlódásnak a mennyiségétől, amit cirka nem egészen egy nap alatt sikerült összeügyeskednie. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyzetben fogja találni magát. Amikor Blake először mesélt neki Meredith-ről, jóindulatú mosollyal hallgatta, de magában azt gondolta, hogy az ilyen fokú bolondéria, csak azokat sújtja, akik gyenge akaratúak. Nem mintha Blake valaha is gyenge akaratú ember lett volna, egyszerűen csak sokkal simulékonyabb, kedvesebb volt a természete, mint neki. Blake-et mindenki rögtön megkedvelte, mert könnyed volt, természetes, és jó volt a humora. Valahogy kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy bárkivel megtalálja a közös hangot. Ezzel szemben Ő inkább hirtelen típus volt. Soha nem tudott idétlenül vigyorogni, vagy bájologni. Magas ívből tett mindenki véleményére, és mindig őszintén felvállalta a véleményét, még akkor is ha tudta hogy ezzel meg fog sérteni valakit. Már hosszú évekkel ezelőtt elfogadta azt a tényt, hogy neki soha nem lesz része abban az önfeledt mámorban, amiben a testvérének része lehetett. Hazudna, ha azt állítaná, hogy nem irigyelte Blake-et a boldogságáért. Irigyelte, de megelégedett annyival, hogy része lehet benne, még ha csak megfigyelőként is. Persze a dolgok azóta nagyon megváltoztak. Ha Blake most itt lenne, valószínűleg könnyesre röhögné magát azon ahogy viselkedik. Ugyan már, hisz nem sok választotta el őt magát sem attól, hogy egy jóízűt röhögjön saját magán.
Két vászoncipőbe bújtatott láb jelent meg az autó faránál, és két nagyon formás térdkalács, és boka… és vádli. A selymes, hibátlan aranyfényű bőr olyanná varázsolta az összképet, ami vetekedett egy mívesen elkészített reneszánsz festmény tökéletességével. Na jó, gyorsan le kell innia magát, mielőtt még elkezdene rímekben gondolkozni… Nyögve lökte ki magát a kocsi alól. Baromi rossz ötlet volt. Alulról felnézni Addison-ra jobbára egyet jelentett az eltökéltségének egy halálos ítélettel. Rövid fehér sort, és szintén fehér lenvászon ing fedte a nő testét, ami csak még hangsúlyosabbá tette az anyag alatt elbújó szintén fehér melltartó vonalát. Miért is bízott abban, hogy Meredith-nek lesz annyi esze, hogy egy krumpliszsákot húz majd Addison-ra?
- Nem akartalak megzavarni – mosolygott le rá a nő –, de ha nem gond szeretnék egy kicsit dolgozni…
Tanner olyan gyorsan pattant fel a földről, mint akit tüzes vassal piszkálgatnak alulról.
- Adjam oda a kocsma kulcsát? – kérdezte miközben a tenyerét egy olajfoltos kendőbe törölgette. Zseniális vagy öregem! Ez ám aztán az eredeti kérdés!
- Csak ha nem okoz gondot… - felelte Addison feszülten.
- Egyáltalán nem. - motyogta és pár lépéssel elment a nő mellett. Nem, még csak véletlenül sem akarta észrevenni, hogy a megszokott szűk konty helyett, most egyszerű lófarokba van fogva Addison haja… Mégis észrevette. Mint ahogy azt is, hogy a sort úgy feszül a nő popsiján, mintha egy második bőr volna. Pedig csak futólag pillantott rá a nő hátsó vonalaira. Vajon létezik olyan fotografikus memória, ami csak specializáltan egy személy testére vonatkozva lép működésbe? – Sikerült Meredith-nek minden családi kis titokkal megismertetnie? – kérdezte hanyagul miközben kinyitotta a kulcsokkal teli kis szekrényt. Komolyan, mint a középiskolában… Már csak a nemtörődöm vállvonogatás hiányzott volna. Hová tűnt a férfiassága? Nem az… Az elég egyértelműen adott magáról jelt, leginkább megállás nélkül. A másik férfiassága, hová tűnt? Az a fajta, amihez a morgás, és a mellkasának az ütögetése társul…
- Csak női dolgokról beszélgettünk. – felelte fapofával Addison.
- Igazán? – lóbálta meg Tanner a kulcsot a nő szeme előtt.
- Igazán. – kapta el Addison a kulcsot, de Tanner továbbra is szorosan tartotta a csomót.
- Hogy hívják a volt feleségemet? – érdeklődött vontatottan.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – suttogta megszeppenve a nő.
Tanner vészjóslóan halkan, fejét csóválva ciccegett.
- Nem hazudsz túl jól, Addison.
- Na jó. – fújta ki a levegőt a nő. – A volt feleséged Lisa. Az egyetemen ismerted meg - ezen a ponton bevallom őszintén egy kicsit meglepődtem, mármint nem a házasságodon, mert azt egy pillanatig sem tudom megkérdőjelezni, hogy biztos akadnak szép számmal olyan nők, akik fejvesztve rohannának veled az oltárhoz…
- Addison…
- Szóval az egyetem után vetted el, majd akkor váltatok el, amikor a bátyád halála miatt visszaköltöztél. Meredith mutatott képet Blake-ről is, és Hope-ról is – aki mellesleg nagyon szép kislány – és elmesélte, hogy mennyire sokat segítettél neki, a Blake halálát követő időkben. De kérlek ne haragudj rá amiért ezeket elmondta…!
- Addison…
- Csak kedves akart lenni velem, és talán emiatt egy kicsit közvetlenebb volt a kelleténél…
- Addison! - emelte fel a hangját Tanner egy kicsit. – Nyugodj már meg. – elengedte a kulcscsomót, és lezseren elsepert a nő homlokából egy kósza hajtincset. – Nincs semmi baj. Meredith nem azért mondta el neked ezeket a dolgokat, mert kényszere van mindenkivel megosztani az életét – bár ez is elég erősen szokott benne munkálkodni -, hanem mert egy született kerítő, aki olyan, mint a bika, és a posztója – elhúzta a száját - vagy inkább mint a cápa, és a vér, amikor azt hiszi hogy helyzetet talált.
- Akkor nem vagy dühös? Mármint végzetesen dühös? Tudom hogy én csak egy idegen vagyok, és mint ilyennek leginkább semmi közöm nincs a magánéletedhez…
- Ez tény, de most már úgysem tudom kitörölni az emlékezetedből, amit megtudtál… Ha nagyon leegyszerűsítve nézzük, akkor semmi jelentősége nincs ennek az egésznek, hisz nem változtat semmit a helyzetünkön. Hat nap múlva te már úgyis úton leszel az új életed felé, ahol majd úgyis elfelejted idővel ezt a kis közjátékot, addig pedig úgyis elkerüljük egymást, nemde?
Igyekezett fesztelenül mosolyogni, majd belegebedt az erőlködésbe, annyira igyekezett, de csak bízni tudott abban, hogy remélhetőleg félig sikerrel is járt. Nagyban akadályozta a mellkasát összeszorító kényelmetlen érzés a törekvéseit.
- De… - felelte tétován Addison, az ujjai közt forgatva a kulcsokat. – Nem változtat semmin.
- Akkor… - bökte ki tompán. – én megyek is vissza dolgozni. – helyesebben bámulni a kipufogócsövet…
- Én is, én is… - motyogta a nő is elmélázva, aztán hirtelen ráemelte azokat a furcsán zöldes szemeit. Tekintete homályos volt, mint aki gondolatban egészen máshol jár, méghozzá egy olyan helyen, ami telve van sokat ígérő, és buja ígéretek tömegével. És sóhajokkal… mély, könyörgő, vagy megkönnyebbülést jelző sóhajokkal.
- Ne nézz így rám. – mordult fel Tanner.
- Én nem is… - ellenkezett erőtlenül Addison.
- Ó, dehogyis nem, méghozzá elég beszédes módon… - lépett egy kicsivel közelebb. – Pont ezt akartuk elkerülni, emlékszel? De ha így fogsz rám nézni…
- Nem akarok így nézni rád…
- Mint ahogy én sem akarlak berángatni az ágyamba, és addig mozogni benned, amíg bírjuk szusszal, mégis máson sem jár a fejem egész nap, csak ezen.
Addison szemei önkéntelenül lecsukódtak.
- Ne mondj ilyeneket, mert ezzel sem segíted elő éppen a távolságtartást… - lehelte.
- Ha távolságot akarsz tartani, akkor indulj el, de rögtön. – felelte ridegen Tanner. – Nem viccelek, Addison. Vészesen fogy az önuralmam…
A nő szemei kipattantak.
- Hat nap… - dünnyögte.
- Igen – bólintott lassan Tanner -, hat kurva hosszú nap…
- Vagy hat nap a totális őrültség jegyében…
Tanner hangosan felmordulva hajolt egyre közelebb Addison szájához.
- Ha én elvesztem a fejem, akkor félő hogy sosem lesz kész a kocsid…
- Nem érdekel a kocsim… Csókolj meg!
- Na bassza meg… - nyögött fel Tanner, miközben a nő lehelete már a nyakát csiklandozta. Csak bámulta azokat a csillogó ajkakat, és képtelen volt kiszakítani magát abból a kéjjel teli burokból, amibe egyre gyorsabb ütemben süllyedtek.
- Miért van az, hogy még azt is izgatónak találom, ahogy káromkodsz? – nézett a szemeibe összeráncolt szemöldökei alól, párás tekintettel Addison. – Még soha nem izgultam fel ennyire, ennyitől…
- Ha tovább fecsegsz arról, hogy mennyire fel vagy izgulva, én nem állok jót magamért.
A nő tekintetében pajkos fény gyúlt.
- Pedig nagyon fel vagyok izgulva… - suttogta, majd lassan végighúzta a nyelvét a felső ajkán. – Olyan duzzadt vagyok…
- Addison, hagyd abba…
- Olyan forró…
- Addison.
- Olyan nedves…
- Elég!- dörrent föl Tanner, és két kezével elkapta Addison arcát két oldalt. – Azt akarod, hogy megdugjalak? – taszította hátrébb a nőt. Addig tolta amíg fel nem préselődtek a kasznira. – Mert ennek záros rövid időn belül az lesz a vége!
- Csókolj meg! – szólította fel ismét a nő.
- Tudod, hogy mit kérsz ezzel? – hörögte rekedten Addison ajkaiba Tanner.
A nő szaporán bólogatott, már amennyire az erősen tartó kezek engedték.
- Csak csókolj már meg végre!
Tanner türelme ebben a pillanatban fogyott el teljesen. Egy halk nyögéssel hajolt rá a nő ajkaira, és hevesen, minden felhalmozott dühét, és szenvedélyét beleadva csókolta meg. Nyelve nem várva bátorításra fúródott be a hívogató, és nedves szájüregbe. Lélegzetvételének a ritmusa is Addison lélegzetvételéhez igazodott, szinte kiszippantotta a nő tüdejéből a levegőt. Minden formában ahogyan az csak lehetséges Addison-ban akart lenni azonnal. Kezei a keskeny derékra fonódtak, és megemelték a karcsú testet. A nő egy halk nyikkanást követően a dereka köré emelte a combjait, miközben erősen kapaszkodott a vállaiba. Nyelve ütemesen dörzsölte a nyelvét, míg a ritmus sarkalta édes nyögések között ujjaival a hajába szántott. Tanner maradék jóakarata úgy füstölt el vágytól gőzös tudatában, mintha soha nem is létezett volna. Elkapta Addison copfjának a végét és azzal rántotta hátra a fejét. Ajkaik elszakadtak egymástól.
- Nézz rám! – parancsolt a nőre.
Addison lassan kinyitotta a szemeit, és egek azok a pillantások…
- Tudod, hogy mit teszel velem? – kérdezte reszelősen, ahogy az ágyékát a nő szemérméhez nyomta. – Érzed, hogy mit teszel velem?
- Érints meg… – nyöszörögte Addison, csípőjét még erősebben hozzádörzsölve keménységéhez.
- Hol érintselek meg? – markolt két kézzel a nő fenekébe, ezzel is közelebb vonva magához. Egyik tenyere felkúszott Addison oldalán, majd előrecsúszott, teljesen addig míg be nem fedte az egyik csodás halmot. Nem bírta megállni, hogy ne szorítsa meg egy kicsit azt a pont tenyérbeillő domborulatot. Érezte ahogy a bimbó sziklakeménységűre duzzad az érintése nyomán, Addison feje pedig egy kéjes nyögést követően hátrabicsaklott. Az életét is odaadta volna azért, hogy a szájába vehesse azt az izgalomtól összehúzódott gombocskát, de akkor el kellett volna húzódnia a nő forró ölétől, amire képtelen volt. A sort varrása teljesen besimult Addison ajkai közé, a farkával párhuzamosan. Képtelen volt visszafogni magát, az ösztöne legyőzte a maradék ellenállását is, és döfött egyet. A mozdulat okozta gyönyör leírhatatlan volt, akárcsak a nő száját elhagyó örömmel vegyes kín apró sikolya is. Tanner felhördülve csippentette mutató és hüvelykujja közé a felizgatott bimbót, és ütemes mozgásba kezdett. Nem látott már semmit maga előtt, csak a karjai közt vonagló testet. Valahol az agya egy hátsó zugában felrémlett, hogy talán ezt mégsem volna célszerű pont így csinálni, de nem tudott odafigyelni ilyen apróságokra. A ritmikus mozgás, és dörzsölés az ágyékán teljesen kirántotta a gyeplőt a kezéből. Nyelvét kidugva Addison kulcscsontját kóstolgatva egyre vadabb ütemet diktált. Keze, amivel eddig a nő popsiját gyömöszölte egy arasznyit lentebb, és bentebb siklott, teljesen az édes nyílásig, amibe legszívesebben jelen pillanatban őrjöngve hatolt volna be. A nőn feszülő nadrág annyira szűk volt, hogy sok mozgást nem engedett, leginkább semennyit sem, de az anyag vékonysága mindenért kárpótolta. Ujjbegyei síkos nedvességet tapintottak, amitől ha lehet még jobban elvesztette a kontrollját. Semmi, de semmi nem maradt meg az elméjében a kielégülés utáni vágyon kívül. Egy hangyányi megfontoltság sem maradt a tetteiben. Fékevesztetten ingerelte, húzogatta Addison borsónyira gömbölyödött mellbimbóját, csókolta, harapta hol a nyakát, hol a száját. Nyelve mindenhonnan fel akarta itatni a nő édes ízét, miközben egyre vadabbul tolta előre a csípőjét. Keze, lába remegett, férfiassága egyre jobban lüktetett, egyre közelebb sodorva magukat ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút. Addison teste reszketett a karjai közt, szemei a csodálkozástól kipattantak.
- Én… - lihegte. – Én mindjárt… - nem tudta befejezni a mondatot, mert újabb remegés futott keresztül a végtagjain. Szemeit lehunyva, fogait összeszorítva próbált küzdeni az érzékein elhatalmasodó gyönyör ellen.
- Nézz rám. – kérte halkan Tanner, miközben fokozta a lökései erejét. – Csak nézz rám, Addison.
A nő beharapva az alsó ajkát kétségbeesetten pillantott fel rá.
- Én nem tudok… - nyöszörögte zavartan. – Nekem így nem…
- De. – súgta határozottan vissza Tanner, majd eleresztette Addison mostanra már valószínűleg agyongyötört bimbóját, és becsúsztatta a kezét a nő lábai közé. Két ujját erősen rányomta Addison csiklójára, miközben tovább mozgott. – Mindjárt… - nyögte, de hogy ez a szó most a saját orgazmusának a közeledtét volt hivatott előre jelezni, vagy a nőt szerette volna megnyugtatni… Ez egy olyan kérdés volt, aminek a megvitatására sem a hely sem az idő nem volt alkalmas. Farka bizsergett, már majd szétrobbant, golyói felhúzódtak, és a gerincében gyűlni kezdett az az ismerős, de mégis mindig újszerű érzés, ami minden alkalommal a kielégülés előszeleként jelentkezett. Ujjaival szapora dörzsölésbe kezdett Addison szemérmén, mert érezte hogy egy-két pillanat múlva már nem lesz képes visszatartani magát. A nő ajkai hangtalan sikolyra nyíltak, ahogy végigborzongott a testén a feszültség. Combjai görcsbe rándultak, a nyakán az izmok jól láthatóan kirajzolódtak, körmei Tanner nyakába vájtak. Nem volt képes tovább türtőztetni magát. Száját Addison nyitott szájára tapasztotta, nyelvével egy utolsó rohamra indult, míg csípője a saját világát élve mozgott egyre hevesebben. Aztán már nem volt semmi más csak az a színes robbanás, amibe minden alkalommal belehal az ember lelke egy kicsit. Hát Tanner úgy érezte, hogy nem csak a lelke fog odaveszni ebben az elélvezésben, hanem a teste is. Farka mintha soha nem akarná abbahagyni egyre csak pumpálta a gyönyörének a kézzelfogható bizonyítékát a nadrágjába. Hullámokban vágtázott végig a testén a beteljesülés, amíg már úgy nem érezte, hogy menten össze fog roskadni. Kapkodva szedte a levegőt, szédült, és olyan szorosan hunyta be a szemeit, hogy aranyos csillagok tucatjai kezdtek el ugrálni előtte. Egy utolsót nyögve eresztette el Addison fenekét, combjait leemelve magáról talpra segítette a nőt, aki legalább annyira remegett, mint Ő maga. Homloka gyöngyözött a verejtéktől, de Tannert-t már ez sem érdekelte. Mire feleszmélt már apró puszik tucatjait hintette a nő nedves arcára, és csukott szemhéjaira. Na remek… Már itt is van… A szentimentális, érzelmi elgyengülős rész.
- Szóval… - köszörülte meg a torkát, mert a hangja olyan rekedt volt, mintha lenyelt volna vagy fél kiló üvegszilánkot. Mit is illik mondani az embernek, élete legelképesztőbb gyakorlatilag alig szexuális aktusa után? Újra megköszörülte a torkát.
- Én soha… - pihegte még mindig bódultan Addison – nem csináltam még csak hasonlót sem. – csillogó tekintetében érzések tucatjai sorakoztak, kezdve a hitetlenkedéssel, a tanácstalanságon át, a megkönnyebbülésig.
- Én sem egészen így terveztem ezt az egészet. Valamikor tizennégy évesen élveztem utoljára a nadrágomba… - húzta el Tanner keserűen a száját. – Kicsit össze is vagyok zavarodva emiatt, mert nem tudom, hogy most bocsánatot kérjek tőled, vagy ódákat kezdjek zengeni arról, hogy mennyire elveszi a tested az eszem…
- Zavarban vagyok. – nyögte ki a nő, arcát a tenyerébe temetve. – Nekem sosem megy ennyire egyszerűen… - motyogta inkább csak magának. – Mindig úgy kell görcsösen koncentrálnom, ha nem akarok lemaradni…
Most erre ugyan mit lehetne mondani?
- Még csak hozzám sem értél rendesen… - folytatta rendületlenül Addison, mintha ott sem lenne. – Ez kész őrület!
- Hé, - fogta Tanner két keze közé a nő arcát – most nehogy kétségbeess nekem itt emiatt! Élvezted? – szegezte neki a kérdést könyörtelenül. – Én úgy vettem észre, hogy nagyon is élvezted, akárcsak én. Rémisztő, hogy mennyire elveszem benned, hogy mennyire hat rám minden ami vagy, de pont ez benne a legjobb. Nem vagy kíváncsi arra, hogy mire lenne képes velünk ez a vágy? Hogy mennyire vesztenénk el a fejünket, ha legközelebb mondjuk teljesen meztelenül próbálkoznánk? Én már csak a gondolattól is újra kemény leszek, Addison…
- Ez nagyon veszélyes játék! - felelte a nő, nyílt egyenes tekintettel. – Ha két ember ennyire elementáris erővel vonzódik egymáshoz, akkor ott előbb-utóbb az érzelmek is belépnek a képbe…
- Nem, ha ügyesen csináljuk. Nem kell tennünk egyebet, csak átfogalmazni a megállapodásunkat néhány pontban. És mellesleg alig egy hét múlva te már itt sem leszel. Nem tudom hogy te hogy vagy vele, de nekem ettől több idő kell, hogy belehabarodjak valakibe.
Addison néhány gyötrően hosszú másodpercig elgondolkodva nézett vele farkasszemet.
- Mondjuk ez igaz. – felelte végül egy mély sóhajt követően. – Az érzelmekhez, és az elkötelezettség kialakulásához, ettől jóval több idő kell.
- Nocsak… - vonta fel Tanner játékosan a szemöldökét. – Egy olyan nő volnál, aki nem hisz a villámcsapás gyorsaságával bekövetkező szerelemben? Hihetetlen…
- Te most gúnyolódsz velem? Tájékoztatásul közlöm, hogy vagyunk még ezzel így páran a világon… Nem mindenkinek mindene a romantikus, végzetes szerelem, és a boldogan éltek, míg meg nem haltak. Én inkább a biológiának, és a statisztikáknak hiszek…
- Hát ezzel egyedül vagy ebben az államban… - simogatta Tanner hüvelykujjával meg lágyan a nő felső ajkát. – Akkor mit mondasz? Kiaknázzuk a testünk nyújtotta lehetőségeket, a következő bő öt napban?
Addison az alsó ajkát rágcsálva merengett maga elé egy percig.
- Rendben. – bólintott végül. – Legyen. De először lefektetjük a szabályokat…
Tanner- nek esze ágában sem volt megvárni a mondat végét. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehajolt, és megcsókolta a nőt. Röviden, hevesen, keményen, mintegy megpecsételve az alkujukat. Amikor kiszakította magát az ölelésükből, Addison szemrehányó pillantásainak a kereszttüzében találta magát.
- És a szabályok közül az egyik az lesz, hogy nem teperhetsz le bármikor, amikor éppen ahhoz szottyan kedved…- fejezte be fújtatva a nő.
